|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 11 találat | lapozás: 1-11 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szent Ilona 2005. december 16.Adventi műsorral látogattak el a csáki Caritas öregotthonába a Csiky Gergely Színház /Temesvár/ művészei. Fall Ilona és Kocsárdi Levente előadását követően a bábosok a Három kismalac című bábjátékkal örvendeztették meg az otthon lakóit. A Heti Új Szó munkatársai – akárcsak az előző esztendőkben – az adventi várakozás napjaiban a 2006 évi Mindenki Kalendáriumával ajándékozták meg a csáki Caritas otthonának lakóit. Kóbor György kanonok beszámolt arról, hogy a száznál több munkatársával több mint 10. 000 rászorulónak nyújtanak megélhetési segélyt, s a helyi öregotthon és gyermekotthon mellett újabban ifjúsági otthon működtetését is vállalják. A Caritas kiterjedt segélyakcióinak egyik fő forrása a gazdálkodás, a földjeiken megtermett búzából kenyér készül a rászorulóknak, a sajátkészítésű napraforgó olajjal látnak el számos szociális intézményt. A csáki Caritas az árvíz első napjától részt vett a károsultak megsegítésében. Hetven napon keresztül látták el kenyérrel a világtól elszigetelt torontálkeresztesieket. Ősszel öt fűthető lakó konténert szállítottak ki a még mindig lakás nélküli családoknak. Több, mint 500 Mikulás-csomagot adtak át az árvízsújtotta falvakban. A Caritas legújabb megvalósítása az ifjúsági otthon, itt árvaházakból kikerült fiataloknak nyújtanak lehetőséget életük, családjuk megalapozásához. Csákon jövőre megkezdi tevékenységét a Szent Ilona Háznak nevezett járóbeteg-gondozó és rehabilitációs központ. A Szent Ilona Házra és a többi tevékenységeikre eddig nem kaptak semmilyen állami támogatást, pedig a betegek és az itt nevelt mind román állampolgárok. Ehelyett elég sok adót és a legkülönfélébb címen kirótt illetéket kell fizetniük. A helyzetért nagyban hibáztatható az ortodox egyház is, mert a törvényhozók nagy része ortodox vallású. Nem törődnek a szociális oldallal. /Jantó-Petneházy István: Állami támogatás nélkül is, tízezrek megsegítésére törekszik a Csáki Caritas. = Heti Új Szó (Temesvár), dec. 16./2008. február 1.Homódkarácsonyfalván Benedek Mihály unitárius lelkész elbeszélésében megelevenedett a helyiek szentegyházépítésének majdnem ezeréves múltja. Orbán Balázs is említette, hogy freskókat rejt a 16. században fehérre meszelt unitárius templom, de azt senki nem gondolta, hogy ugyanannak a kedvelt Szent László-falképciklusnak a gyönyörű változata tárul majd fel jó száz évvel később, mint a közeli falvakban: Székelyderzsben, Székelydályán, Bögözben, Csíkszentmihályon vagy Gelencén. A falu nyolc kilométerre van Homoródszentmártontól, és közel Erdőfüléhez, ahol a freskók mára elpusztultak ugyan, de Huszka József rajztanár 19. századi vázlatainak köszönhetően mégis ismerjük azokat. A homódkarácsonyfalvi templom Árpád-kor, félköríves szentélye a 13. században épült. A 2006-ban feltárt freskók fényképei, filmfelvételei bejárták a világot: a falakon megelevenedni látszik a néphitben máig élő Szent László alakja. A képsorok alatt látszik a minden bizonnyal régebbi keletkezésű falkép: Jézus születését, Szent Ilonát és a királyok hódolatát ábrázolja. Az 1752-ben készült kazettás mennyezet tábláit a szovátai Mihály Ferenc restaurátor hozza rendbe. A torony alatti ajtókeret szemöldökkövébe beleírták az évszámot: 1496, mellette Agnus Dei dombormű van. Minden bizonnyal azokban az években erősítették meg a templom hajóját támpillérekkel, fedték be gótikus boltozattal, és építettek nyugati homlokzatára tornyot. Ennek második szintjén találták meg azt a rovásírásos követ, amelynek tartalma még megfejtésre vár. Az 1960-as években villanyszerelési munkák nyomán előbukkanó falképek színpompásan kerültek a felszínre. A munkálatokban része volt a Homoródkarácsonyfalváért Alapítvány anyagi támogatásának, valamint a Benedek lelkészházaspár település- és templomszeretetének. A templom festményei láthatól a www.homorodkaracsonyfalva.eu oldalon. /Molnár Melinda: Szent László király arca felragyog. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 1./2008. április 14.Április 12-én Böcskei László, a temesvári egyházmegye általános helynöke szentelte fel Csákon a németországi adományokból felépített Szent Ilona egészségügyi központot. A távoli Düsseldorf környékéről 2001-ben Csákra érkezett orvosok, látva a helyi egészségügy sanyarú helyzetét, adományokat kezdtek gyűjteni egy járóbeteg-ellátó központ felépítésére. Évente kétszer, a Csáktól 1800 kilométer távolságra összegyűjtött adományokból megrakott kamionokból álló hosszú konvoj érkezett Csákra. 550 ezer euró értékű adományból és négy év kemény munkájával, amelyből oroszlánrészt vállalt a Kóbor György nyugalmazott plébános, csáki Caritas-igazgató irányította helyi csapat, felépült a Szent Ilona egészségügyi központ. /Pataki Zoltán: Egészségügyi központ Csákon. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 14./2012. január 26.Báró Zágoni Szentkereszty Stefánia (Háromszéki nagyasszonyok)A közjó érdekében kifejtett munkássága a székelyek nagyasszonya címre is feljogosítja. 1842. február 5-én született Kolozsváron. Szülei gondos nevelésben részesítették, Budapesten nyelveket tanult és képzőművészeti ismereteket sajátított el, kivételes tehetséggel megáldott személy volt. Fiatalon megszervezte Zágonban a jótékony célú nőegyletet, korszerű óvodát hozott létre. 1872-től élete végéig Kézdivásárhelyhez kötődött. A város polgársága felkarolta az általa megálmodott Erzsébet árvaleánynevelő-intézet létesítését. Stefánia 1886-tól a számára legkedvesebb helyet, az intézményt választotta otthonául. Itt oltárképeket, portrékat készített. Megfestette Trefort Ágoston (1817–1888) akadémikus, művelődéspolitikus, közoktatási és vallásügyi miniszter nagyméretű portréját (1885). Többek között az ő munkája a Szent Mihály-hegyi római katolikus templom főoltárának képe, amely védőszentjét, Szent Mihály arkangyalt ábrázolja (1899), de a gelencei katolikus nagytemplom Szent Antal-oltár fülkéjében Szent Ilona 2x1,5 méter méretű képe is. 1906. május 26-án, 64 éves korában hunyt el. Kívánsága szerint a nevelőintézet udvarára épült kápolnába temették. Ide helyezték el emléktábláját is. Az utódintézményben, a kézdivásárhelyi Közösségi Szolgáltatási Központban őrzik a nagyasszony portréját, a Bálint Olga igazgató által vezetett intézmény épületében pedig az alapítók emléktábláit. 2006. május 26-án az utódintézmény és a Szentkereszty Stephanie Egyesület emléknapot rendezett a nagyasszony halálának századik évfordulója alkalmából. Nevét viseli a Szentkereszty Stefánia Kórházalapítvány. Közreműködésével 1991-ben helyreállították a nagyasszony nyugvóhelyét, a Szentkereszty-kápolnát, a kórház udvarán elhelyezték portrédomborművét, Vetró András alkotását, Lemhényben pedig Szentkereszty-emlékszobát avattak. 2010-ben Kézdivásárhelyen emléknapot tartottak, amikor a bárónőt ábrázoló olajfestményt adományozott a temetkezési kápolnát gondozó utódintézménynek Kosztándi Jenő helybeli festőművész. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus 22.Szoborkincs Vágásból„Ritka az ilyen korú műalkotás a Gyulafehérvári Főegyházmegyében. Udvarhelyszéken nincs is ilyen – lelkesedett a műtárgy azonosítója, Hegedűs Enikő művészettörténész. A faszobor keletkezése az 1600-as évek elejére tehető. A vágási templomban a helybéliek is megtekinthették az ötszáz éves Mária-szobrot. Művelődéstörténeti elemzése folyamatban van. Sokan látták korábban is a szobrot a templom padlásán. A helyi szájhagyomány úgy tartja, az egykor ott élt trinitárius atyák áldozatvállalásának hozadéka, hogy a térséget elkerüli a baj és „áldás terem”. Napjainkban is: elkezdődhetett a plébániatemplom nagyjavítása. Templomkrónika „1333-ban Dobov néven jegyzik a pápai tizedjegyzékben és 1334-ben is. (…) Vágás és Dobó között egy középkori templom állott, amely a két falunak közös temploma volt. (…) Létét megerősíti az is, hogy 1488-ból ismeretes plébánosa, Máté, aki mint a Keresztelő Szent János-templom papja a pápától kéri, hogy a papi rendeket felvehesse. (…) Erről a templomról dönt 1630-ban a Brandenburgi Katalin által kiküldött bizottság a katolikusok javára. A középkori templom tanúja a szépen faragott, egy kőtömbből álló szentségfülke, melyet az új templom szentélyének keleti falában helyeztek el” – írja Léstyán Ferenc. A megrongálódott templomot a 18. század elején javíttatták ki. A jelenlegi alapkövét 1843-ban tették le, és 1854-ben szentelték fel Szent Ilona tiszteletére. 2014 Szükségessé vált a templom javítása: a tetőzet- és ablakcsere mellett vakolást, valamint az omladozó sekrestye újjáépítését tervezik. Dréneznek, elvezetik a vizet, és járdákat képeznek ki a templom körül – reméli Jakab Lajos plébános. Pályázatukat kedvezően bírálta el a Kulturális Minisztérium Vallásügyi Államtitkársága. Az egyházközség hozzájárulásából és a pályázati pénz első részletéből a tetőzetet cserélték ki. Nem volt elrejtve Sokan látták korábban is a Mária-szobrot. A tetőzet munkálatai során a homályos térből hozták le. A Gyulafehérvári Érsekség művészettörténésze, Hegedűs Enikő elmondta: a hársfából készült alkotás Máriát ábrázolja térdeplő formában, magassága 1,20 méter. Az orr-rész sérült, a kezek hiányoznak. Szárnyas oltárnak lehetett a része, a középszekrényben helyezkedhetett el. Béta, Dobó, Vágás régi katolikus jelenlétére utal. A szakszerű beavatkozást, a tisztítást és fertőtlenítést Mihály Ferenc restaurátor végzi. Utána derül ki, milyen festékréteg van rajta, aranyozás nyoma is látszik. A szoborral kapcsolatos kutatás eredményeit a közeljövőben közli Hegedűs Enikő. Gyulafehérváron láthatjuk A vágási egyháztanács, a plébániahivatal, valamint a Gyulafehérvári Érsekség megállapodása szerint a tulajdonjog a vágási egyházközségé marad, ám ritkasága és kiállíthatósága miatt a főegyházmegyei egyháztörténeti kiállításon láthatják majd az érdeklődők a szobrot. Hegedűs Enikő lelki üzenetnek érzi, mintha „visszaköszönne”: a vágási fél évezredes Mária-szobor akkor kerül látóterünkbe, amikor a csíksomlyói Szűzanya kegyszobrának ötszázadik évfordulójára készülünk. Molnár Melinda, Székelyhon.ro 2015. szeptember 16.30. templombúcsú ÓtelekenFelszentelték a közösségi összefogással felújított templomot Hétfőn, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén szentelték fel a hívek összefogásával, közadakozásból, valamint az RMDSZ és a helyi polgármesteri hivatal támogatásával felújított óteleki római katolikus templomot. A hálaadó búcsús szentmisét msgr. Dirschl Johann általános helynök celebrálta, az egyházmegye papjainak részvételével. Az ünnepségen részt vett Molnár Zsolt RMDSZ-es parlamenti képviselő, Szabó Csaba RMDSZ-es polgármester és Alfred Weiss, a bécsi Kolping család vezetője, akik jelentős mértékben hozzájárultak a templombelső felújításához. A ministránsok és ft. Heinrich József óteleki plébános vezetésével vonultak be a Temesvári Egyházmegye papjai az alkalomra ünneplőbe öltöztetett, immár belül is szépen felújított óteleki katolikus templomba. A hálaadó szentmise résztvevőit Heinrich József házigazda plébános köszöntötte, akinek irányításával immár másodszor sikerült felújítani a templomot. „33 év után újra kijavítva, szép ruhába öltöztettük Isten házát belülről. 1982-ben javítottuk utoljára a templom belsejét. Az 1999-es földrengés megrongálta a templomunkat és most három szakaszban sikerült azt újra felújítani!” – mondta köszöntőjében ft. Heinrich József. Msgr. Dirschl Johann általános helynök a szépen felújított óteleki templomot, majd a hálaadó búcsús szentmisét is ő celebrálta, a temesvári egyházmegye 19 papjának részvételével. Az általános helynök a Szent Kereszt kiemelkedő fontosságára hívta fel a figyelmet életünkben, hiszen a magyar nyelvben a keresztény szó is a keresztből származik. „A keresztény ember Krisztus követője a keresztúton, a kereszt vállalása ugyanakkor nem mindig könnyű feladat” mondta msgr. Dirschl Johann, aki a szentbeszéd során felidézte a Szent Kereszt megtalálásának és felmagasztalásának történetét, amelyben jelentős szerep jutott Szent Ilonának, Nagy Konstantin császár feleségének. Az óteleki templomot is a Szent Kereszt tiszteletére szentelték fel 130 esztendővel ezelőtt. A templombúcsú azóta az óteleki hívek legnagyobb ünnepe. „Ha bajban vagyunk, felemeljük a tekintetünket a Szent Keresztre és segítségért, gyógyulásért fohászkodunk. A kereszt segít megtalálni az utat Krisztushoz” – mondta msgr. Dirschl Johann általános helynök. Az óteleki hívek, az egyháztanács, a Kolping család és a kórus nevében Talpai Gábor óteleki jegyző virágcsokorral köszönte meg Heinrich József plébánosnak áldozatos munkáját, akinek irányításával sikerült a templombelsőt 33 év után ismét felújítani. A plébános úr megköszönte a támogatóknak és az óteleki híveknek az adományokat és az önkéntes munkát, amivel a templom felújításához hozzájárultak, majd külön megköszönte Molnár Zsolt RMDSZ-es parlamenti képviselőnek, hogy két alkalommal is jelentős összegű támogatást járt ki Bukarestben az óteleki templom javára, amely nélkül nem tudták volna befejezni a templom javítását. Végezetül Ft. Heinrich József óteleki plébános áldott szép búcsús ünnepet kívánt az óteleki híveknek. – Hogyan sikerült ezt a nagy munkát egy év alatt befejezni? – kérdeztük ft. Heinrich József óteleki plébánostól a hálaadó szentmise után. –A templomfelújítás a pénzhiány miatt három szakaszban zajlott. Tavaly írtunk egy pályázatot és kaptunk 18 000 lejt az Államtitkárság részéről, amit Molnár Zsolt RMDSZ-es képviselő segítségével sikerült megszerezni. Ebből tavaly ősszel sikerült a szentélyt és a boltívet kijavítani, ahol a legnagyobb repedések voltak. Azután elkezdtük az adománygyűjtést a templom javára, ebből az összegből idén tavasszal a kórus oldalán végeztük el a javításokat. Közben megkaptuk Bukarestből a második összeget is, amire már januárban benyújtottuk a pályázatot. Ismét 18 000 lejre számítottunk és amikor megtudtuk, hogy 25 000 lejt kaptunk, kibuggyant a könny a szememből… Az utóbbi összegből, az újabb adományokból és az egyház földjei után kapott összegből sikerült teljesen befejezni a templombelső felújítását. Az óteleki hívek összesen mintegy 300 óra közmunkával járultak hozzá a munkálatok elvégzéséhez, a közmunkában 100 ember vett részt. A felújításhoz felhasznált adományok 215 óteleki családtól származnak, de 30, a faluból elszármazott család is adakozott a templom javára – mondta ft. Heinrich József. Molnár Zsolt RMDSZ-es parlamenti képviselő a felújítási munkálatok kezdete óta támogatta a templombelső restaurálását. „Nem kis teljesítmény, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült befejezni a felújítást. Gratulálok a plébánosnak, a helyi közösségnek és a kivitelezőnek, hogy ilyen hatékony és jó munkát végeztek. Ez a felújítás nem valósulhatott volna meg az RMDSZ bukaresti jelenléte nélkül, hiszen a felújításhoz szükséges források tetemes részét onnan sikerült biztosítanunk” – nyilatkozta a parlamenti képviselő, aki Szabó Csaba helyi RMDSZ-es polgármester hozzájárulását is kiemelte a munkálatok zökkenőmentes lebonyolításhoz. A jubileumi óteleki templombúcsú ünnepi ebéddel folytatódott, majd hétfőn este báli mulatsággal zárult. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2016. május 28.Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani. Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul. A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit. A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 18.Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében. A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér. 1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában. 1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven. 1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig. Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották. * Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai. A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”. Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 26.Ahová visszatért Szent László királyAmióta 2006-ban feltárták a homoródkarácsonyfalvi unitárius templomban a Szent László-freskókat, a látogatók három emlékfüzetnyit vallottak élményeikről. Amint kiragyogott a vakolat alól Szent László utolsó csatájának falképciklusa, a magyarországi Barlay Tamás ezt írta: „Ősi székely legenda, hogy Szent László visszatér, ha nagy a baj, megmenteni népét. Hát most visszatért… Hiszem, hogy azért, hogy megmentsen minket. Úgy legyen!” Homoródkarácsonyfalva neve ma már egybefonódik azoknak a környékbeli településeknek, sőt Kárpát-medencei helységeknek a nevével, ahol ugyanannak a gyönyörű freskósorozat változatai fordulnak elő: Székelyderzzsel, Bögözzel, Csíkszentmihállyal, Gelencével. A homoródszentmártoni hasonló falképek ugyan elpusztultak, de Huszka József rajztanár 19. századi vázlatainak köszönhetően ismerjük azokat is. „Az 1068-as úz-besenyő betörést megfékező kerlési ütközet László hercegét tematizáló falképciklusok főleg a történelmi határőrvidék templomaiban terjedtek el” – olvasható eme műemlékeket bemutató honlapon. A falképfeltárás szemléletet formált Karácsonyfalván: a helybélieknek meg kellett barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy fehér templomuk belső falai megszínesednek. Az eddig utolsóként napvilágra hozott Szent László-freskósorozat megsokszorozta a közösség erejét és a támogatók adakozókedvét. Restaurálták a festett berendezési tárgyakat és a mennyezeti kazettákat, kutatóablakok sejtetik a padfestés egykori mintáit, és a szentély falán további freskók szelvényeit nyitották meg. „Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával – olvasható a Képes Krónika Szent László-legendájában. – Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagy hamar üldözőbe vette lova hátán, akit Szögnek nevezett. Midőn aztán lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova már nem iramodott gyorsabban, amannak lova se maradt vissza semmennyit sem, így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta között. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra, és mondá: Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél, és vesd a földre! Az meg is tette. Midőn a földön hevert, Szent László herceg lándzsát akart belé vetni, hogy végezzen vele. A leány ekkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. (…) A szent herceg azután hosszasan küzdött a kunnal, majd elvágta inát, és megölte. De az a leány nem a püspök leánya volt.” A 16. században fehérre meszelt templom külső falait díszítő falképeket Orbán Balázs említette először: „kívül a leomladozó vakolat alól régi fresco festvények nyomai tünedeznek elő”. A belső kifestésre utaló első nyomokat 1964-ben, a villamos áram bevezetésekor látta meg az akkori lelkész: a vésés nyomán színes mészdarabok potyogtak ki a falból. 1973-ban a templomjavításkor Lakatos Gyula helyi lelkész fel is hívta rá a szakemberek figyelmét. Benedek Enikő tiszteletes asszony érdekességként említette, hogy az első templomfüzetben még azt írták: hátha eljön az idő, amikor feltárják a freskókat. Az Erdélyi falképek és festett faberendezések című felmérő program keretében 1998-ban nyitották a szakemberek az első szondát. 2005-ben derült ki, hogy „a szentély teljes felülete is festett, és a hajó északi falán több különböző kéztől és korból származó képszalag található”. A feltárás 2006 áprilisában kezdődött el, a kutatás és konzerválás 2007 nyarán folytatódott. A Homoródkarácsonyfalváért Alapítvány anyagi támogatásával a feltárást a Székesfehérváron élő Lángi József restaurátor végezte. Az eddig feltárt Anjou- és Zsigmond-kori falképek közül Jézus születésének jelenetét a 14. század első felére keltezik a szakemberek, ugyanannak a századnak a második felében festhették a Szent László-legendát, amely 11,6 m hosszúságban és 2 m szélességben az 1068. évi kerlési csatát ábrázolja. A háromkirályok hódolatát, illetve a Szent Ilona császárnőt ábrázoló freskó festésére „az 1496-ban történt toronyépítés idején kerülhetett sor” – írja Lángi József. A királyi meghallgatási jelenet, majd az, amelyben a hadba vonulás előtt megáldja Lászlót a váradi püspök, valamint a legendából ismert csatajelenet hasonló az ezekkel rokonított freskókon ábrázoltakhoz. A legdinamikusabb jelenet, amint a menekülő lányrabló kun lován visszafordulva lövi ki a nyílvesszőt a sebezhetetlen Lászlóra. Az újabb jelentben az elrabolt lány László segítségére siet, és a király szekercéjével elvágja a kun lábát. Az utolsó előtti kép azt a pillanatot rögzíti, amikor László a megsebesített pogányt a hajánál fogva tartja, a megmentett leány pedig lesújt a kun nyakára a herceg kardjával. A zárójelenet azt ábrázolja, amint megpihennek a fa alatt. Mesél a „ferde kép” – így emlegetik a karácsonyfalviak a falképciklust. Bár hasonló a többi Szent László-ciklushoz, több olyan elemet is tartalmaz, amelytől egyedi – tudtuk meg Benedek Mihály unitárius lelkésztől. A birkózási jelenetben Szent László nem harci, hanem más öltözéket visel: barna színű, bársony ruházattal máshol nem találkozunk. A pihenési jelentben a háttérben egy katona látható, a pihenő Szent László álmát őrzi. Karácsonyfalván hárman vannak ebben a jelenetben. Miután a látogató elmélázott Szent Lászlónak a kun vitézzel vívott harcán, kérdezhetjük: hogyan tudott megmaradni és napvilágra kerülni ilyen épségében a felbecsülhetetlen falkép? A soktényzős válasz szakmai részét a restaurátortól tudjuk: lemeszelés előtt nem vertek beléjük vakolatkötő réseket. Érdemes ellátogatni Karácsonyfalvára a Szent László-emlékévben. Ezer évet lép vissza a történelemben az, aki ennek a szent hajléknak a múltjára kíváncsi. Nem könyvekből olvashatja népünk évszázadainak krónikáját: mesél a gyönyörű műemlék templom minden szeglete, a lelkész házaspár és azok, akiknek szívügyük a falu jövője. Molnár Melinda / Székelyhon.ro 2017. július 1.Templomok felújítását támogatják (Torja)A torjai önkormányzat támogatja a község területén lévő magyar történelmi egyházakat: Futásfalva mellett a Szent Ilona és valáli, valamint a karatnai temetőben a községháza saját forrásaiból építtette fel a ravatalozóházakat. Idén helyi költségvetésből pályázatot írtak ki az egyházak részére. Daragus Attila polgármester arról számolt be, hogy erre a célra 100 ezer lejt különítettek el, húsz-húszezer lejt kap templomfelújításra a futásfalvi, altorjai, feltorjai római katolikus, illetve a feltorjai és karatnai református egyházközség. A legkisebb tatarozásra a feltorjai református templom szorul, a torony maradt még hátra. A karatnai református templom belső felújítása már megtörtént, a külső meszelés következik. Futásfalván a felújításhoz szükséges iratcsomót fizeti ki a torjai önkormányzat, a kegyhely temploma eléggé rossz állapotú. Az altorjai Szent Miklós római katolikus templom újrafödéséhez szükséges cserép jelentős részét az egyházközség már megvásárolta, az önkormányzat vagy a felújítási dokumentációt fizeti ki, vagy építőanyagot, elsősorban faanyagot vásárol. Az elöljáró azt is elmondta, hogy ezentúl évente nyújtanak anyagi támogatást az egyházaknak mindaddig, amíg mind az öt templomot sikerül teljesen felújítani. A megyei önkormányzat az altorjai Szent Miklós római katolikus templom felújítására 50 ezer, a futásfalvi templom tatarozására pedig 10 ezer lejes résztámogatást nyújtott. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 5.Székelyföld elfeledett fiáról„Illyés Elemér (Torja, 1919. dec. 7 – Pieveli Tremisine, Olaszország) erdélyi születésű próza- és tanulmányíró. A kolozsvári egyetem jogi karán szerzett doktori diplomát, a római és heidelbergi egyetemen politikai és államtudományokból végzett kiegészítő tanulmányokat. A harmincas években részt vett az erdélyi falukutatásban, és több folyóirat munkatársa volt. A háború után hosszabb ideig élt dél-amerikai országokban, később Portugáliában telepedett le, jelenleg Münchenben él. Írásai főként az Új Látóhatárban és a Katolikus Szemlében jelennek meg. Érdeklődését elsősorban a romániai magyarság sorskérdései foglalkoztatják.” E szöveg olvasható arcképe alatt a müncheni Auróra Kiadónál 1976-ban megjelent Erdély változása. Mítosz és valóság című könyvének második, bővített kiadása hátoldalán. Nem szorul találgatásra, erdélyi olvasóihoz miért csak néhány átcsempészett példánya juthatott el, ezért tervezi, tudomásom szerint, a Háromszéket támogató Hármas Alapítvány Kaláka Könyvek népszerű sorozatában hazai újrakiadását Farkas Árpád gondozásában. A szerzőről először Veress Dániel irodalomtörténész mesélt nekem a nyolcvanas évek közepén, amikor a Mikó kollégiumi lyukasóráimban fel-felugortam hozzá, a szembeni lakótoronyba. Később az élet más feladatokat rótt rám, nem tudtam az 1989 augusztusában elhunyt hazánkfia áldozatos munkásságával foglalkozni, de korlátolt tájékozottságom ellenére is feltűnt, hogy nem esik szó róla az erdélyi és a magyarországi sajtóban. Egy, a munkahelyemre, a Magyar Szemlébe érkezett Tófalvi Zoltán-tanulmány lábjegyzete irányította ismét figyelmemet felé. Megtudtam, hogy a hetvenes évek első felében sikerült ismét körbejárnia szülőföldjét – harmincévi távollét után. Minden lépését figyelte a Securitate és beszélgetőpartnereit később is zaklatta. Azzal a céllal látogatott haza, hogy rögzítse az őshonos magyar kisebbség helyzetét, összehasonlítva a két világháború közötti állapotokkal. A múlt kiváló ismerete, utazási élményei és a legfrissebb román nyelvű jogi-statisztikai közlönyök birtokában írta meg könyvét, amelynek első, 1975-ös müncheni kiadása hamar elfogyott. Munkásságának mottója: „Erdély története nélkül elképzelhetetlen nemzeti történelmünk megértése”. Nagynevű elődje és földije, altorjai Apor Péter munkájának címét vette kölcsön. Az említett könyve volt az első monográfia Erdélyről a háború óta. Imponáló dokumentációval mutatta be a romániai magyarság életét, retorikai hangvétel, a rekrimináló gondolkodásmód és a sérelmek drámai felhánytorgatása nélkül. A tényeinek elfogulatlan ismertetése azonban nem zárta ki a személyes hangvételt. Könyvének első része erdélyi „szerelmes földrajz”, amelyben szembesül a viszontlátott szülőfölddel: „Nevek szállingóznak vissza emlékezetembe, mint jóleső puha hópelyhek. Altorja, Karatna, Volál, Szent Ilona, Benkőszeg… És ahogy a hegyek belseje felé vitt az út, körülfogott valami meleg biztonság. A hegyek nem változtak, sem az erdők…” Könyve megjelent német és angol nyelven is. A rendszerváltásig az EU kisebbségi ügyekben alapdokumentumként kezelte. Illyés a magyar és a román mellett öt nemzetközi nyelven beszélt, nagy tekintélyű nemzetközi fórumokkal levelezett, hogy igazságot szerezzen annak a kisebbségnek, amelyből vétetett. 1988-ban New-Yorkban megjelent Ethnic Continuity in the Carpatho-Danubian Area című, 450 oldalas munkája, amelyben Délkelet-Európa utolsó évezredének történetét vizsgálja az írott források, a régészet és a filológia alapján; az angolul olvasó közönség tudományos cáfolatát kapja benne a dákoromán kontinuitási elméletnek. Élettársának, Annának köszönhetően – akinek a könyvét dedikálta – élete utolsó évtizedét a Garda-tó feletti Pieve di Tremosinében töltötte. Innen költözött el végleg közülünk. Itt, élete utolsó helyszínén kellene érdeklődni – ábrándoztam, amikor az Akadémiai Könyvtárban nézegettem könyvének első kiadását. Hogy létezik, hogy eddig még nem adták ki sem odahaza, sem Budapesten? – mérgelődtem egy sort. Csupán három nagy pesti könyvtárban kérhetjük ki olvasni, sietve, néhány órára, vagy fénymásolatban cipelhetjük a táska alján, mint titkos szerelmes leveleket... a Facebook kitárulkozó, ordénáré világában. Ahol a gasztrokultúra és az emésztéstechnika gyötrő kérdései töltik ki a fogyókúráról álmodozó nyugatiak és újsütetű keleti, kispénzű nyomkövetőik gondolatvilágát. Aztán a gondviselés a segítségemre sietett. A klasszikus katolicizmus hagyományát őrző, gyakorló keresztényeket, értelmiségieket tömörítő Roman Forumon vehettem részt július elején egy Garda-tó parti üdülővárosban. Az amerikai házigazda, dr. John Rao, az oxfordi egyetem tanára, Bernard Dumont, a francia Catholica folyóirat főszerkesztője, Miguel Ayuso Torres, a madridi egyetem jogászprofesszora tanítványai, illetve barátai voltak Molnár Tamásnak, annak a magyar származású, francia műveltségű amerikai egyetemi tanárnak, akinek a Háromszékben is ismertettem egyik könyvét az ötven valahányból. Már az első nap reggelén szálláshelyemtől, a Gardone Rivierától a harminc kilométernyire északra fekvő hegyvidéki községbe, Pieve di Tremosinébe igyekeztem, felkutatni Illyés Elemér házát, amely a polgármester üzenete szerint üresen áll. Ekkor érkezett segítségemre Barna Teréz és László Gábor, az Egyesült Államokban élő és Erdély iránt elkötelezett házaspár. Teréz olasz nyelvtudására és Gábor autóvezetői tapasztalatára igencsak szükség volt, hiszen nem készültem arra, hogy a sziklába fúrt, nyaktörő hajtűkanyarokon kell felkaptatni. Félórányi keresgélés után csöngettünk be az asszonyhoz, aki bejárónő volt Illyéséknél, és aki mindjárt útba- igazított. Megtaláltuk a kisméretű, gondozott temetőt, amelyben a scrittore ungharese nyugszik. Aztán kiderült, hogy Illyés élettársának halála után a gyönyörű és tóra néző villa barátnőjének tulajdonába került. Olga kedvesen invitált háztűznézőbe. A házról, az olajfákkal tűzdelt méretes kertről és a temetőről a fiam több képet készített. Hálával gondolok a háziasszonyra, aki megőrizte Illyés Elemér könyvtárát. Szinte érintetlenül maradt kis méretű dolgozószobája is. És mivel én voltam Olgánál az első érdeklődő a volt gazda iránt – nekem ajándékozta az Erdélyről írt főművét. Amelynek borítója olyan kék, mint mélyen alant a hatalmas tó maga. „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés” – írta volt Tamási Áron. Itt, a Garda-tó felett viszont éberen vigyáz, és útba- igazítja az érdeklődő magyarokat. S. KIRÁLY BÉLA / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-11
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
